Hogyan lehet a történelem ilyen nagyszerű tanító?

Mindazonáltal mindig is vonzottak a valós életből merített történetek, szemben a kitalált történetekkel. Egyszer, teljesen véletlenül elmentem megnézni egy musicalt, amely egy Tamara Lempicka nevű lengyel festőnő valós életbeli küzdelmeiről szólt, aki épp egy nemes férje volt.

A történet arról szól, hogyan menekült el a házaspár az orosz forradalom elől, és hogyan került végül a 1920-as évek viharos napjaiban Párizs szívébe. Míg a férje nehezen tudta feldolgozni, hogy elvesztette a nemesi származásából fakadó státuszt, kiváltságokat és vagyont, az egész száműzött család kénytelen volt szerény életet élni, nyomorúságos szegénységben, amíg Tamarára végül felfigyeltek (mint művészre). Fokozatosan megalapozza hírnevét, mígnem végül sikert arat a gyorsan változó 1920-as évek világában.

A pillanatnak élni

Abban a meggyőződésben, hogy az első világháború szörnyű borzalmai soha nem ismétlődhetnek meg, a párizsiak nyilvánvalóan megpróbáltak megbirkózni a történelem még mindig vérző sebeihez és a rájuk zúduló számtalan traumához. Sokan egyszerűen csak a pillanatnak éltek.

Azok számára, akik megengedhették maguknak, a párizsi élet a 1920-as évek szédítő, hedonista örvényében zajló kicsapongássá vált.

Végül a száműzött művésznő valóban felvirágzik, és képes átadni magát a párizsi életmód bizonyos túlzásainak. Valahogyan sikerül megőriznie házasságát annak ellenére, hogy beleszeret egy női prostituáltba, aki bevezeti őt az opioidok kétes, sötét világába.

Tamara, akit olyan női művészként ünnepelnek, aki végre hangot ad a „girl-power”-nek a munkásságán keresztül, végül elnyeri mind a közönség elismerését, mind a szükséges vagyont, hogy fenntarthassa ezt az életstílust.

A musicalben ezt az egész korszakot (a viharos 20-as éveket) úgy ábrázolják, mint egy olyan időszakot, amelyben a múlt unalmas és melankolikus életmódját szándékosan elhagyták a változatosság felfedezése érdekében. „Sokszínűség” – ahogy manapság talán hajlamosak lennénk nevezni. Az akkori idők lényegét összefoglaló egyik jelenetben egy fényűző, transzneműek és leszbikusok által látogatott bár tulajdonosa – ahová Tamara is rendszeresen jár – az örök szlogennel hirdeti a helyet: „Fraternité, Egalité, LESBIANITÉ!” (Testvériség, Egyenlőség, LESZBIKUSSÁG!).

Természetesen az európai társadalom nagy része rendkívül szkeptikus maradt az ilyen pimasz, modernista eszmékkel szemben. A párizsi társasági élet szereplői azonban nem csupán elfogadták ezeket a „kisebbségi” szexuális gyakorlatokat, hanem valóban magukévá tették őket. Mindezt frissítő ellenszerként fogták fel a tízévforduló előtt uralkodó, nagyon elavult régi renddel szemben.

Egy olyan társadalom, amely hosszú ideig a társadalmi kohézió nevében az „egység” őrzését részesítette előnyben: a mai világban széles körben élvezett egyéni szabadságjogok rovására.

Politikai diskurzus

Ha figyelembe vesszük a kortárs politikai diskurzus jellegét, nehéz figyelmen kívül hagyni azokat a kisebb-nagyobb nézeteltéréseket, amelyek oly gyakran felmerülnek a mai konzervativizmus és a liberalizmus között.

Egyértelművé vált, hogy a régi, merev szokások még mindig a háttérben léteznek, mert még a legmodernebb konzervatívok számára is a rend fenntartása marad az elsődleges szempont, az egyéni szabadságjogok figyelmen kívül hagyásával.

De a liberalizmus iránti, a 20-as évek előtti merev hozzáállás szinte megbocsátható, mert a pszichológusok már régóta felvetették azt az elképzelést, hogy azok a társadalmak, amelyek traumákat éltek át – például háborút vagy járványt –, hajlamosak a kisbetűs „c” konzervativizmus felé fordulni; amelyhez elválaszthatatlanul hozzátartozik az a szükséglet, hogy a rend a közmondásos főnixmadárhoz hasonlóan a mély káosz parázsló hamvaiból emelkedjen fel.

Ahogy Tamara Lempicka története a második világháborúhoz vezető borzalmas napok felé halad, a fasiszták és a kommunisták egyaránt veszekednek, sőt, kéz-láb közötti küzdelmet vívnak Európa jövőjéért, az 1920-as évek káoszának örömeit felváltva az archaikus, régimódi rend érvényesítésével.

Ahelyett, hogy ünnepelték volna a sokszínűséget és a változatosságot, mind a fasiszták, mind a kommunisták megvetették és büntették azokat. Ahelyett, hogy befogadták volna a különbségeket, elnyomták azokat. Ahelyett, hogy elismerték volna az erős, független nőt, mélyen férfias művészetet, kultúrát és építészetet hoztak létre, amelyet kifejezetten úgy alakítottak ki, hogy a nőket visszajuttassák „jogos helyükre” feleségként, anyaként és a családi élet abszolút alapjaként.

Ismét nem volt tolerancia az egyéni különbségek iránt, abban a buzgó hitben, hogy a nemzetek csak akkor működhetnek megfelelően, ha az egyének teljes mértékben alárendelik magukat a társadalom nagyobb javának. A származást minden áron ki kell iktatni.

A baloldaliak gyakran becsmérlik jobboldali ellenfeleiket azzal, hogy merevnek, elavultnak, kisbetűs „konzervatívoknak” nevezik őket. A kisbetűs „konzervatívok” viszont a hasonló gondolkodású embereket olyan csoportnak tekinthetik, akik egyszerűen csak egy közös kottából énekelnek. Néha megdöbbennek, amikor rájönnek, hogy nem minden konzervatív társuk venné kézbe azt a kottát, nemhogy teljes szívvel énekelne belőle.

Tehát, látjátok, én NEM tartom magam konzervatívnak. Először is azért, mert nem félek egy kis káosztól, sőt, inkább úgy gondolom, hogy egy kis káosz valójában elég jó dolog. Ébren tart minket. Soha nem voltam ellene egy-egy adag jó, régimódi „sértő” humorral sem. Nem hajbókolok a baloldali „wokery” előtt. Teljesen utálom, ha valami unalmas, öreg prűd megdorgál, csak azért, mert elmesélek egy-egy pikáns viccet: például azt, hogy „a mellek olyanok, mint a kókuszdió… … és a legkeményebb téli hónapokban egy kis madáreledelt vagy egy kis szalonnakérget is szívesen fogyasztanak”.

Ez a kedvenc bulirombolóm! Bár soha nem fogyasztottam, valójában támogatom a kannabisz és más szabadidős kábítószerek dekriminalizálását. Ebben Zack Polanski a nagyágyú. Végül is teljes időpocsékolás volt a rendőrségtől megkérni, hogy foglalkozzon a kábítószerekkel, mert manapság ez már túlságosan elterjedt. Annak ellenére, hogy a rendőrség minden tőle telhetőt megtesz a kábítószer-szcénát kézben tartani, a bűnelkövetők alig kapnak egy könnyű büntetést, ha egyáltalán elkapják őket.

Nyugati kultúra

Háromgyermekes apaként a szexuális kisebbségek léte sem jelent számomra fenyegetést.

Ráadásul egyáltalán nem tisztelem azt a hatalmat, amelyet nem érdemeltek ki.

Minden hierarchiának kifejezetten a kompetencián kell alapulnia. A meritokrácia mellett állok, mert az mindig felülmúlja a szimbolikus gesztusokból fakadó középszerűséget. A faj, a vallás, az osztály, a szexualitás, a nem vagy a politikai irányultság teljesen lényegtelennek kell lennie. Vagy elvégzed a munkát, vagy nem. Mindig a legjobbnak kell uralkodnia. Számomra ennyire egyszerű a dolog.

Nyilvánvalóan nem mondhatom, hogy mindenekelőtt a rendet áhítom, mert – ahogy korábban is mondtam – egy kis káosz sokkal érdekesebbé teszi az életet. Amitől viszont tartok, az a fokozatosan terjedő rendhiány és a túlzott mértékű káosz. Egy olyan társadalom, amely nem képes egyensúlyt teremteni a pragmatizmus és az empátia között, biztosan összeomlik, nem igaz?

Az utóbbi időben a nyugati kultúrában egyre inkább megerősödött az a felfogás, hogy az egyik gondolati irányzat jó, a másik pedig valamilyen módon gonosz. Hogy személyesen melyik hitrendszert részesítjük előnyben, valójában teljesen lényegtelen, mert ha nem fogunk össze, a dolgok gyorsan elég csúnya fordulatot vehetnek. Egy dolgot viszont nagyfokú bizonyossággal garantálhatok: ha valóban eljön az a nap, mindannyian, teljes egyetértésben ráébredhetünk a mai, viszálykodó politikánk hatalmas ostobaságára.